Ösztönből vezetünk (válasz Diósi Lászlónak)

közzétéve: 2012-03-01 12:25

22 éves társadalmi berendezkedés vagyunk. Számomra éppen tegnap jelentett egy hihetetlen felismerést az, hogy az 1990-1992-es időszak, vagyis az új rendszer első évei mennyire kulcsfontosságúak voltak Románia következő 20, 50, 100 évére nézve. A földvisszaadásokkal kapcsolatosan szembesültem ezzel, és rá kellett jönnöm, hogy nekem, aki akkor 10-12 éves voltam, fogalmam sincs arról, melyek a gyökerei ennek a mostani rendszernek, és ez hol, miként van rám hatással. Tanulom most is azt a rendszert, amiben vagyok. Szerencse, hogy mind az internet, mind a pályázati világ velem együtt nőtt fel, főleg ezekben mozgok, és nem késtem le semmiről. Szerencsés generációhoz tartozom. De ez az én területemre jellemző csak, itt a fejlettebb világgal szemben sincs nagy elmaradás. A vezetés, vezetői minőség viszont ősrégi, Kelet-Európa pedig a húszadik században ideológiai okokból részben elvesztette vezetői kultúráját.

Mivel ami a privát, vállalkozói szférát illeti, 22 éves társadalmi berendezkedés vagyunk, a vállalkozói kultúra szintén ilyen idősnek mondható. Egy emberöltő, nem több. A törés előtte pedig több, mint kettő volt. Éppen ezért véleményem szerint a vezetés, a vezetői lét (és a menedzseri is – lásd vezető vs. menedzser bejegyzésemet) inkább egyéni virtus, érzék, ösztön, mint tanult mesterség itt Romániában, mert újra kellett alakuljon. Nem gondolom azt, hogy nincs szükség ösztönre, érzékre a vezetéshez, azt viszont mindenképpen érdemes elméleti tudással is kiegészíteni, ezáltal elkerülve azt, hogy olyan felismerések érjenek (a gyakorlati tapasztalatból adódóan), amelyet egy jó képzésen, vagy tényleg profi szakkönyvben 5 perc alatt megtudhattunk volna. Mert ugye egy elmélet mögött szintén gyakorlat van, de azért jó, ha elméletet tanulunk, mert ezzel igazából azt vesszük át, amit más már kitapasztalt, és nem kell mi is végigjárjuk ugyanazt az utat.

Diósi László kitér a határidő, a munkaköri leírás, a kiegyensúlyozottság, a feladatok nyomonkövetésére is. Folyamati dolgoknak tartom, konzekvencia kérdésének, jól felépített mechanizmusok, jól működő csapatok eszközeinek. Önkéntelenül a menedzser jut eszembe megint erről, hiszen ösztönből menedzselni nagyon nehezen lehet. Ehhez módszertant kell tanulni, technikákat kell alkalmazni. Profi menedzsert pedig még annyira sem találunk a környéken, mint vezetőt.

Néhány gyakorlati példa: igaz, hogy a munkatörvénykönyv meghatározza a munkaköri leírások létezésének kötelezettségét, ezt az esetek nagy többségében a forma kedvéért írják meg, nem képeznek valós kontrollmechanizmust. Igaz, hogy minden cég mérleget kell készítsen, de kevés az cég, amely ennek mutatóit gazdasági tervezési szempontból valósan használja. Igaz, hogy egyre több cég professzionálisan kezdi használni logóját, ez viszont még nem sok vezető mentális térképén képez valós értéket.

Bár közvetlenül nem tapasztaltam meg, meggyőződésem, hogy a „multik” körében sokkal több vezetői és menedzseri tudást, elméletet importáltak be Romániába. A kis- és közepes vállalkozások szintjén azonban nem volt ki ezt a tudást behozza, így ez itthon, bennfentesen alakul. Idő kell neki.

Belterjesség, vagy a másság kiegészítő jellege. És a nyelvek

A magyar a magyarral vállalkozik inkább, nem tipikus vezetői döntés, hanem emberi. „ne adjuk oda pénzünk a románnak, a külföldinek, a multinak. Viszont más is van mögötte. A magyarral megértjük egymást, „egy nyelvet beszélünk”. Viszont ez az ösztönös döntés egyben elzár: a többi magyar által nyújtott kínálat kisebb. Minél nagyobb a környezet, a piac, annál változatosabb kínálatra van rátekintésünk beszerzésekhez, és annál többet adhatunk el abból, amit termelünk, szolgáltatunk. Ebben az egész egyenletben van nekem, romániai magyarnak, egy előnyöm. Érzem, milyen a kisebbségi lét, ezért körültekintőbb vagyok, megértőbb az árnyalatok, ködösebb helyzetek iránt. Mi több, tudok románul és magyarul. Sőt, ha tudnék szerbül is (ezt mások mondják), akkor Görögországtól a Balti tengerig, Győrtől a Dnyeszterig tulajdonképpen minden ország nyelvét érteném. Mekkora üzleti előny.

A szokásos kettősség ebben rejlik: inkább a megszokott rendszerben vezessek, az legalább kiismerhető, vagy legyek nyitott megérteni más kultúrákat, ezáltal én is gyarapodok, jobb rálátásom lesz a világ egy szeletére? Ösztön szerint az ember inkább olyan környezetben dolgozik, olyan irányba vezet, ahol érti a környezetet, kultúrát, érti az embereket, akikkel interakciónál. Viszont ezzel egyúttal korlátozza magát, ha nem lép ki belőle. A tágabb környezet már ismeretlenebb, de nagyobb szelethez fértethet hozzá.

Angol

Nem hiszek eléggé a magyar és román vezetői szakmai szféra profizmusában. Azt hiszem talán azért, mert túl regionális és túl fiatal. Viszont ha tudunk „idegenül”, egy sokkal nagyobb tudásbázishoz férhetünk már itthonról is hozzá. Leépültek az információhoz való hozzáférés földrajzi korlátai, a nyelvi korlátokon kell már csak dolgozzunk. Mert bármennyire zsenik lennénk, egy 14 milliós magyar, valamint egy 20 milliós román társadalom, amely mellesleg nyögte a kommunizmust (de legalábbis létezett egyfajta fejlődési korlátozás) nem tudja maga kitermelni a megfelelő elméleti tudást még. A kultúra nem elég csiszolt, nem elég patinás. Máshol viszont ez már létezik, hozzáférhető, tanulható, megérthető. Csak kell tudni hozzá angolul. Lehet, hogy 50 év múlva már inkább kínaiul, de ma még angolul. Aztán ha kikupáltuk eléggé magunkat, akkor azon is elgondolkodhatunk, mitől tud a mi tudásunk mégis sajátos, a nyugati társadalomtól adott pontokban eltérő lenni. Mitől tud nekünk komparatív előnyünk lenni, a vezetésben is itt, Kelet-Európában.