közzétéve: 2011-07-19 03:03
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a szemünk előtt végbemenő csodákat természetesnek vegyük, és megorroljunk a világra, ha felhívják erre a figyelmünket.
A Partiumi Keresztény Egyetem és Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, mint magyar egyetemi műhelyek kialakulása, működése és fejlődése szerintem ebbe a kategóriába tartozik. Évek óta részese vagyok ennek a csodának, és így látom, hogy mi mindenre volt szükség, hogy a mai állapot „kialakuljon”. Idézőjelben, mert persze nem magától alakult ki, hanem fanatikus, elkötelezett, elhivatott, önfeláldozó, és ami sokszor a legnehezebb: józan, racionális és türelmes, fel nem morzsolható szakemberek tucatjai alakították ki ezt a szisztémát.
(Kedves Babes-Bolyain végzett, tanuló, dolgozó barátaim és munkatársaim! Az általatok képviselt kiemelkedően magas szakmai színvonal és szorgos lelkesedés közismert, amiről nagyon is élő tapasztalataim vannak – de ez az írás most nem rólatok szól 
)
Újabb tanév ért véget, melybe a korábbiaknál talán magasabb elvárásokkal kezdtünk bele, amikben nem is csalódtunk. Az elmúlt évekhez képest a feszültségek és a pénzügyi eredetű viták jelentősen lecsitultak, és sokkal többet és nyugodtabban lehetett a szakmai munkára figyelni. És az eredmény (újabb akkreditációk és tudományos sikerek formájában) nem is maradt el.
Csodáról beszélhetünk, mert egy (a szó szoros értelmében) kihalás előtt levő nagy tanárgeneráció kapott esélyt arra, hogy tudását továbbadja; amit sikerrel meg is tett.
Csodáról beszélhetünk, mert a nagy öregek ki tudtak nevelni egy fiatal tanárgenerációt, amely azóta folyamatosan gyarapodván, immár képes biztosítani a jövőt (hány és hány történetet hallottam, ahol egy-egy tanáron, tanársegéden múlt sokéves erőfeszítések, szakindítások sikere vagy kudarca – és ilyen helyzetekből jól kijönni: mi ez, ha nem csoda?!)
Csodáról beszélhetünk, mert az indulás óta szülők ezerszámra bízták legnagyobb kincsüket: gyermekük jövőjét ismeretlen, tapasztalatlan, akkreditálatlan, sokszor politikai kereszttűzben álló intézményre, ezzel többlet erőfeszítéseket (párhuzamos szigorlatok) és bizonytalanságot vállalva. Csoda, mert a beiskolázási számok ezen körülmények ellenére is meghazudtolták a népesedési statisztikákat.
Csodáról beszélhetünk, mert a nehéz körülmények ellenére egyre fejlődő, és egyre elismertebb tudományos munka alakult ki.
Csodáról beszélhetünk, mert mindez olyan környezetben történik, ami sokkal inkább kedvez az iparszerű „egyetemi” pénzteremtésnek, a színvonaltalan és valós, használható tudást nem adó diplomagyáraknak, mint a minőségi műhelyeknek (hiszen ez utóbbiak csak pénzbe kerülnek, profitot meg alig termelnek – legalábbis a mi tájainkon…). És a diákok a mai környezetben is jönnek, mikor a könnyű diplomaszerzés vagy a külföldi tanulmányok kígyója kísérti őket – és egyre közelebbről…
Nem szeretnék telhetetlennek látszani, de muszáj. Magamnak ellentmondva a fenti, beteljesült csodákat ma már akár természetesnek is vehetjük, hisz itt vannak, megtörténtek. De szükség van még továbbiakra!
Mindenekelőtt szükség van arra, hogy a magyar közösség egésze sajátjának érezze, és a magyar vállalkozók, közbirtokosságok, önkormányzatok (úgy is, mint a „végtermék”: a kimunkált emberfő végső kedvezményezettei) régi szokásokat követve támogassák az egyetemeket, így elősegítve egy teljesen független, önálló, erős universitas kifejlődését. (Jó példa már van; a sportcsapatok és helyi rendezvények, kulturális események vállalkozói támogatása megkezdődött, reméljük, hogy ez a jó példa az egyetemek irányába terjed tovább.)
Szükség van arra, hogy az összes érdekelt fél által magáénak érzett hosszú távú komplex fejlesztési és működési terv (stratégia) lépjen életbe.
Szükség van arra, hogy az „alapanyagot” adó nagynevű, régi (és új) középiskolák magasabb szintű képzéssel készítsék elő a diákokat, és közülük a legjobbak ezeket az intézményeket válasszák.
És sorolhatnám még… Hálás szívvel kell megköszönnünk az eddigi csodákat, és reménykedni az újabbak bekövetkeztében is (persze a reménykedés nem a kemény munka rovására kell történjen).
Az Alapítók személyét és a kuratórium elnökét ismerve ezen esetben a csoda és a „felsőbb szintű” közbenjárás egyáltalán nem meglepő
