Jó hírünk a világban

közzétéve: 2011-06-26 09:06

Hajnal volt. A holdudvar fényénél kapott londoni taxisnak nemigen volt kedve hozzá, hogy öt percet furikázzon velem az eldugott utcácskában levő autókölcsönzőig, ezzel elveszítve egy zsírosabb üzlet lehetőségét, miután végre a sor elejére került a King’s Cross állomáson.

Mivel nekem meg semmi kedvem nem volt a kissé gyanús környéken félhomályban kóvályogni, végül megalkudtunk, és elindultunk. „Nagyon ismerős az akcentusa, nem magyar véletlenül?” –  kérdezte a legtökéletesebb londoni angolsággal. „Miből gondolja, hogy pont magyar vagyok?” – feszegettem a témát porbasújtva, mivel épp megállapítottam magamban, hogy egész választékosan és jó kiejtéssel beszélgettem vele. „Apám magyar, tehát én is az vagyok félig. Ő ’57 óta él itt, és ma jön haza kocsival Esztergomból. Szeretek ott lenni, szeretem azt az országot” – fejtette ki a nyelvünkön egy szót se beszélő, de félmagyarságára büszke taxis (kapott is borravalót szépen).

Angliai utunk utolsó napján ez bizony durva kontraszt volt az előző napokban tapasztalt élményekhez képest. Az étteremben a (kitűzője alapján) Csilla nevű pincér durva magyar akcentussal, de angolul folytatta velünk a diskurzust, holott elég hangosan beszéltünk előtte magyarul. Ugyanígy jártunk a román menedzserrel is a szállodában, aki angolul viszonozta román köszönésemet (az is igaz, hogy a román takarítók viszont magyarul viszonozták román üdvözletünket).

Évekkel ezelőtt egy londoni olasz pincér kifejtette, hogy azok jöttek tőlük Nyugat-Európába dolgozni, akik nemzeti identitásukat meg kívánták őrizni, és nem akartak elszakadni végleg hazájuktól. Akik ellenben Amerikába mentek, azokban nem volt meg ez a vágy.

Nincs ez persze Amerikában sem minden népcsopporttal így, de azért az olvasztótégely dolgozik rendesen az idővel, és sorra tűnnek el – míg végül csak szokás-, étel- és földrajzi név maradványokban lelhetők föl az identitásukat kezdetben még örző népcsoportok: magyarok, németek, olaszok; még a híres New York-i Little Italy helyét is jobbára már teljesen elfoglalta a kínai negyed.

Csak egyes nagyon erős, iskoláikat, vallásukat, szokásaikat, konyhájukat, nyelvüket tudatosan megőrző népcsoportok, mint pl. a görögök, örmények, zsidók képesek tartósan fennmaradni ilyen szórványban is. Hogy is modja Ady?

Kezében óriás rostával

Áll az Idő és rostál egyre,

Világokat szed és rostál ki

Vidáman és nem keseregve

S búsul csak az, akit kihullat.

S aki kihull, megérdemelte,

Az ocsut az Idő nem szánja.

Aszott nemzetek, hült világok,

Tört életek miazmás vágya

Halálra-valók s nem kár értük.

Szóljak próféták új szavával:

Nem kik mertek tagadni multat,

De kik nem magvak a Jövőnek,

Mindig azok, akik kihullnak:

Világok, népek, girhes eszmék.

Fonnyadtak s összezsugorodtak,

(Így szól az új próféta-ének)

Az Úr, az Idő áll örökké,

De elmulnak a renyhe népek

S velük együtt a tiszta Lóthok.

Óh, aszottak és be nem teltek

S óh, magam is faj-sorsom osztván,

Be igazság szerint hullunk ki

A kegyetlen óriás rostán,

Kedvét nem töltvén az Időnek

(Ady Endre: Az idő rostájában)

De térjünk csak vissza a mi, identitásukat tudatosan tagadó fiataljainkra. Akkor most pontosan mi is történik itt? Jól értem, hogy régiónkból a fiatalok már nem csupán világot látni, mesterséget tanulni, nemzetközi gyakorlatot szerezni, pénzt keresni mennek külföldre, hanem véglegesen és visszafordíthatalanul elveszítjük őket? A határt átlépve azt is el akarják felejteni, hogy magyarnak, románnak, bolgárnak születtek?

Gimnáziumi osztályfőnököm, Erzsi néni, büszke volt arra, hogy az ő osztályaiból senki sem „disszidált” addig, amíg mi érettségiztünk (1985), mindenkinek tudott az iskola és ő (meg az ország, nyilván)  jövőképet, kenyérkeresetet, nemzeti büszkeséget, szakmát adni a kezébe. Húsz év szabadság és demokrácia után mi változott, hogy a dolgok ennyire eldurvultak, és a felmérések szerint országainkban még soha ennyi értelmiségi és fiatal nem fontolgatta a távozást (igaz ez persze másokra, pl. Görögörszágra is)?

Ráadásul (vagy éppen ezért…?) fiataljaink akkor választják ezt a lehetőséget, amikor jó hírünk a világban nem a legjobb. Ebből a szempontból a helyzet az elmúlt években kezdett nagyon romlani. A Nyugat a „kommunizmus bukását” követő évtizedben pozitívan, és romantikus hurrá-optimizmussal állt hozzánk, kicsit talán a bűntudattól is vezérelve, hogy ezeket az országokat a jaltai és potsdami konferencián átengedték a Szovjetuniónak.

Ma már Kelet-európai rendszámmal simán kiemelnek a sorból a svájci határon, hitelkártyás rendeléseinket kétszer is leellenőrzik az Amazonon, potenciális bűnözőknek tekintenek (pedig nekem eddig csak egyszer másolták le kártyámat és próbáltak lopni róla, ez pedig Olaszországban volt).

Nyugatról folyamatosan bennünket leckéztetnek minket makrogazdaságból, hiába vészelték át államháztartásaink és bankrendszereink a válságot jobban, mint az euró-zóna és a fejlett nyugat egyes gazdaságai (a román és magyar mentőcsomag együttesen is harmada csak a görögnek, és eladósodottságunk mértéke nem is mérhető pl. a belgához).

Hiába özönlik el a bevándorlók Európát délről, szerintük Bulgária és Románia fenyegeti a schengeni rendszert (nem mintha nem lenne négymillió török Németországban már). Hiába törnek ki nyugati eredetű élelmiszer-fertőzési járványok és botrányok, minket leckéztetnek élelmiszer-biztonságból. A nagy nyugati cégek korrupciós botrányai elsimulnak némi költségvetési befizetések után, ugyanaz a probléma nálunk eredendő bűnnek számít.

Félre ne értsenek, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a saját házunk táján nem kell rendet tartanunk, épp ellenkezőleg! Csak akkor haladhatunk előre, ha példamutató rendben vannak a dolgaink, mert minket senki sem fog megmenteni! (Épp ezért tartom nevetségesen szomorúnak, hogy csak Schengen előestéjén léptek föl a korrupt vámosokkal szemben, mikor közmondásos történetek keringenek róluk évtizedek óta. Az ilyen látszatintézkedések joggal generáltak inverz reakciót: ja, ha ekkora a korrupció, még ráértek…)

Számtalan jelből úgy tűnik tehát, hogy felzárkózás helyett új vasfüggöny van leereszkedőben, és ebben a leosztásban országaink csak mint felvevő piac, nyersanyag- és munkaerő-forrás játszanak szerepet, részben megoldva ezzel az elöregedő nyugati társadalmak demográfiai és pénzügyi problémáit, de ugyanakkor teljesen kilátástalan helyzetbe taszítva bennünket, hisz a keresőképes fiatalok eltűnésével eltűnik az adóbevétel, eltűnnek a nyugdíj- és társadalombiztosítási-befizetések forrásai is. Ki tart el bennünket 20-30 év múlva? Ha a helyzet gyökeresen nem változik, jöhetnek megint majd a nyugati alamizsnák…

Jó hírünk a világban odavan. Ma már sokan úgy érzik, hogy nem lehetnek büszkék arra, hogy magyarok, románok, bolgárok, és inkább lennének britek, spanyolok, franciák, németek.

Ez a folyamat bár rendkívül erős, de tehetünk, sőt: tennünk kell ellene. És ne feledkezzünk el arról, hogy ez a hatalmas út (melynek végkifejlete  jó hírünk helyreállítása a világban kell legyen) egy hatalmas lépéssel kezdődik: először is állítsuk helyre jó hírünket – itthon!