Wirtschaftswunder

közzétéve: 2011-06-17 22:05

L, V, W, fektetett I vagy hullámos alakú lesz – találgatták sokan a válságról még a kibontakozása idején, de azért arra senki sem gondolt, hogy hol ilyen lesz, hol olyan (bámulatosan tudja változtatni az alakját, ugyebár), hol meg semmilyense.

Kína meg a BRIC többi országa és néhányan mások, pl. Németország megrázta és saját hajánál fogva kirántotta magát a krízisből, míg az USA az EU legtöbb tagállama és sok más ország továbbra is fejbevágott kacsaként szédeleg a válság utó- és mellékhatásaként.

Felénk is olyan az egész, mint a jóféle áldás a csíksomlyói búcsúban: kavarog felettünk a felhő, és többször bőring ázunk a hidegzuhanytól, majd kisüt a nap, és mikor már száradnánk, kezdődik az egész elölről (még jó, ha a szakadó esőben nem felejtjük el beszerezni szeretteinknek a vásárfiát, a mézeskalács talán megédesítheti a keserűséget egyszer).

De miért nem tudjuk már végre kinőni ezt a nyamvadt válságot, noha az alacsony alapkamattól a költségvetési politikán át a bankóprésig minden bevett eszközt megpróbáltunk?!

Lehet, hogy pont azért nem?

Elég két dolgot végig gondolnunk: mi a válság, és ki is jött ki belőle?

A lexikon szerint a válság: „a rendezett működés hiánya. Az a helyzet, amikor a gazdasági vagy a politikai rendszer addigi működése csődöt mond, és képtelen a rendezett működésre. Bizonytalan állapot, amiből a kialakult helyzet jóra is, rosszra is fordulhat, mert a megszokott működés nem lehetséges, így valamilyen veszélyes helyzet áll fenn.”

Egyszerűen úgy is mondhatnánk, hogy egy valahogy kialakult egyensúlytalansági állapotnak, egy kialakult problematikus állapotnak a felszínre jutása.

Akik pedig már kijöttek vagy kifelé tartanak belőle, azok tulajdonképpen konzervatív gazdaságpolitikát folytatnak: hangsúly a reálgazdaságon, exporton, költségvetési és kereskedelmi egyensúlyon, eladósodás helyett megtakarítás, fogyasztás helyett felhamozás.

Ezzel szemben az elpuhult ún. jóléti demokráciák költekezéssel és fogyasztással próbáltak meg kilábalni, de a nyakig eladósodott fogyasztók és költségvetések már nem mernek tovább fogyasztani (az IMF meg nem engedi őket tovább adósodni), a jóléti kiadásokból, az elért életszínvonalból és szociális vívmányokból viszont egy jottányit sem akar senki engedni.

Az Egyesült Államokban például az előző nagy világválság óta mindig bevált ugyanaz a recept: a válságban eladósodunk, abból fogyasztunk és termelünk, abból növekedés és adóbevételek vannak, és hipp-hopp már ki is nőttük az adósságot. Ez működött ’32, ’45, ’52 és ’68 után meg a ’70-es és a ’80-as években is, azóta viszont nem nagyon akar.
Az USA-esetében még vezet a GDP, vezet a fogyasztás, de valami lassan megváltozott közben, átrendeződött a társadalom, a fogyasztás és a termelés szerkezete – a versenyképesség és ütésállóság kárára.

Az elmúlt évtitedekben csak úgy kapkodtuk a fejünket: ír csoda, portugál csoda, görög csoda, spanyol csoda – mi meg csoda, hogy egy kis szelet ki tudtunk fogni magunknak a hurráoptimizmus viharából. „A természet nem csinál ugrásokat” – tartották a régiek – és lehet, hogy igazuk volt? Lehet, hogy tényleg nem lehet tíz év alatt évszázadok gazdasági és társadalmi fejlődését behozni? Lehet, hogy sokan korán dőltek hátra a zöld gyepen vagy a pálmafák alatt, és kezdték el elégedetten kortyolgatni a metaxát vagy a sherryt?
A mentalitás nem megvehető és nem lebombázható érték, ezért tudták a németek a háború után a maguk tényleges gazdasági csodáját produkálni, és ezért képesek ma is talpon maradni (de még mennyire talpon!).

Kína Mao idejében (igaz, ők a dialektikus és történelmi materializmus, a mennyiségi fejlődésen alapuló minőségi ugrások elméletének táptalaján) megpróbálkozott a Nagy Ugrással, aminek éhínség, ipari visszaesés és (a népi kohóknak köszönhetően) mindenfelé rengeteg ócskavas lett az eredménye. Azután korrigáltak és ötven évig csendben dolgoztak egymilliárdnyian…

Mostanában (jobb híján) reggelente kávé helyett külföldi hírcsatornákat fogyasztok. Tüntetés, elégedetlenség, forrongás, lázongás mindenhol a világban. Kísértet járja be (nemcsak) Európát. Rég elhunyt, kiérdemesült pártvezérek boldogan dörzsölgethetik a tenyerüket a sírjukban: megvalósult a szocializmus! Ráadásul pont ott, ahol Marx és Engels megjósolta, a fejlett munkásosztállyal rendelkező Nyugaton, ahol a dolgozók kiharcolják és utána megtartják jogaikat (az oroszországi szovjet kísérlet ugyebár Lenin találmánya volt, amit az eredeti elméletek erős megerőszakolásával magyarázott ki).

Kérdeztem egy ott nyaraló ismerősömtől: milyen a görög általános sztrájk? Tudod, mondta, nem sokban különbözik a hétköznapoktól. Két órával még később kelnek, és kávéház helyett tüntetni járnak (jó a melegben a vízágyú), de eközben a román vendégmunkások szakadatlan dolgoznak.

Ennél jobb kép nem is kell a végére. A munkánál, termelésnél és megtakarításnál jobb hosszútávú válságmenedzselő eszközt úgysem találtak még fel, ezek nélkül wunder biztos nem lesz, még wirtschaft se nagyon.