közzétéve: 2011-05-24 19:16
„- Papagáj, milliomos a maga apja, vagy tagja a szenátusnak?
– Egyik sem, ezredes úr.
– Akkor maga vért fog pisálni, Papagáj. Nem is tábornok, nem is magas rangú tisztviselő, ugye?
– Nem, ezredes úr.
– Akkor jó. Mi az apja foglalkozása?
– Halott, ezredes úr.
– Nagyon jó. Tényleg vért fog pisálni, Papagáj.”
(Joseph Heller, A 22-es csapdája)
Manapság egyre többször jut eszembe ez az idézet a 22-es csapdájából, abból az abszurd humorú könyvből, amiben sok párhuzamot lehet találni jelenlegi világunkkal.
Noha a humánerőforrás tudományok, képzések, fejlesztések, kiválasztások, kutatások, felmérések, csapatépítések soha nem látott fejlettségi szintre jutottak, egyre több cég alkalmazza a legújabb HR technikákat és törekszik „emberi erőforrás-központú” vállalati rendszerek bevezetésére, de a valóságban az emberi tényező mintha soha nem lett volna ennyire kevéssé megbecsült, mint napjainkban.
Sokat beszélünk kompetencia alapú kiválasztásról és személyre szabott fejlesztésről, de a végső döntések, különös tekintettel a kiválasztásokra és a felelősségre vonásokra sokszor a fent idézett párbeszéd szellemében történnek.
A válság tovább rontotta a helyzetet, mert az amúgyis túlszabályozott rendszereket a döntéshozók újabb és újabb rendszerekkel és szabályozókkal gondolják biztonságosabbá tenni. Véleményem szerint amit ezzel elérnek az csak nagyobb költség (a fogyasztó fizeti), bonyolultabb, versenyképtelen folyamatok és termékek (mi fizetjük, míg Kína, ázsia és az USA elszáguld mellettünk), sokkal kisebb transzparencia (ki bírja mindezt követni??), és az emberi tényező figyelmen kívül hagyása (a rendszerek ellenőriznek, nem az ember: ezzel mintegy leveszik a felelősséget a rendszerben ücsörgő emberek válláról). Az üzenet pedig úgy is felfogható: aki a rendszer szabályainak betartásával követ el csibészséget, azt nem lehet büntetni. Ezzel egyszer és mindenkorra kikopik a felelősség, az erkölcs, a szakmai becsület fogalma és értelme.
Tavaly, a Mont Blanc alagúton átautózva tapasztaltam meg ezt a túlzott reakciót először élőben. A nagy tűz után tucatnyi szabályt hoztak (sebesség, követési távolság, leállás, rádióhallgatás, etc. etc.) hogy kivédjék az (eddig megtapasztalt ismert és felismert, de nem a jövőben várható!!!) kockázatokat; ezzel túlbonyolítva a 99,99999%-ban normális hétköznapokat.
Svájcban viszont nem így van. Ott akadnak a Mont Blanc-nál hosszabb alagutak is, de eszük ágában sincs betegesre szabályozni az azokon való áthaladást. Mindenki saját magára, a többiekre és a közös érdekre is gondolva és figyelve haladhat át az alagúton, szabad polgárként és teljes felelősséggel.
Svájc messze van, mondjak közelebbi példát?
Volt szerencsém a minap részt venni a LAM részvénytársaság közgyűlésén, Komandón. És ebben a hétköznapi szófordulatban most valódi a tartalom: tényleg szerencsésnek mondhatom magam, hogy ott lehettem!
Ismerem a LAM által gyakorolt mikrohitel koncepciót, azt a felelősségteljes gyakorlatot, ahol a lokálpatriotizmus, a kőkemény gazdasági racionalitás, az eredmény-orientáltság, a prudenciális megfontolás, az ügyfél ismerete (és szeretete!), a részvényesek, kollégák és ügyfelek iránt felelősségtudat, és a szakma tisztelete ötvöződik egyszerre, kiállva a hatóságok és az auditorok által állított elvárások próbáját is.
Már régóta kíváncsi voltam (persze sejtettem ám), hogy mi a titka annak, hogy a legnehezebb időkben is a bankszektori átlag töredéke alatt maradt a problémás hitelek aránya a LAM-nál? Mitől működik ez a modell ennyire jól? A kérdés annál is inkább helyénvaló, mert ismerünk hasonló nagyságú hitelszövetkezeteket, melyek bizony elveszítették tőkéjük jelentős részét a válságban – a LAM-é pedig csak gyarapodott.
A válasz nem a számokban vagy a belső szabályzatokban keresendő. A számok prudensek, semmiféle manipuláció nyomát nem mutatják (még az átütemezett hitelek aránya is rendkívül alacsony), a szabályzatok pedig nem jobbak, mint bárhol máshol.
Az emberek viszont mások. A csapat, amely körében eltölthettem azt a péntek estét csupa csillogó szemű, jó kedélyű, értelmes emberből áll, akik szeretik a munkájukat, mi több: büszkék magukra és eredményeikre.
A büszkeség és felelősség sütött át minden szavukon, mikor fényképeket mutattak be az ő általuk adott mikrohitelek segítségével létrejött projektekről, legyen az fóliasátor, tejfeldolgozó vagy asztalosüzem, és teljes magabiztonsággal mozognak olyan területeken (mezőgazdasági kisvállalkozások, vidéki mikrovállalkozások), amelyekről bármely bankár megmondja, hogy az általunk ismert szabályozók és garanciák mellett nem hitelezhetők…
És ha belegondolunk, mi másra van szüksége ezeknek a falvaknak és kisvárosoknak? „Csupán” ennyire: vállalkozásokra, amelyek eltartják az alapítóikat, munkahelyeket teremtenek és megteremtik az öngondoskodás esélyét, hogy ezek a közösségek a jövőben ne alamizsnán éljenek, hanem önnön erejükre támaszkodva fejlesszék iskoláikat, tarsák el papjukat, közösségi házukat, orvosukat.
Sokat beszéltek, beszélnek a világban fellelhető modellekről, a szegények bankjáról, vállalkozói közösségekről, Indiában, Ázsiában, Dél-Amerikában, pedig a csoda itt működik, csak ki kell nyitnunk a szemünket, hogy meglássuk, hogy a LAM van olyan jó, ha nem jobb, mint azok!
Hiszem, hogy a LAM modell terjeszkedni fog, és érzem, hogy sok kérdésre itt van a válasz. A titkuk pedig egyszerű: a csapat kompromisszum-mentes összeállítása, a megfelelő emberek kiválasztása és megtartása. Nem számítanak a kapcsolatok, csak a teljesítmény. A legfőbb értékük tényleg az ember. A LAM részvénytársaságnál felszínre került és megmutatta erejét az emberi tényező.
Tiszta szívvel kívánok nekik további sikereket!
