közzétéve: 2012-01-20 08:13
Ahogy a bácsika a viccben – na ezt azért már igazán nem gondoltam volna. Mármint azt, hogy annyi nehézség után pont egy részleges egészségügyi reform ügye vigye az embereket az utcára. Ez a tény, minden körülményével, előzményével, hátterével és magyarázataival együtt is mutatja az egészségügy gondolkodásunkban betöltött szerepét.
Ha az események tényleges okát kutatjuk, szinte lehetetlen valamennyi fontos aspektust sorra venni, de azért törekedjünk rá egy kicsit. Ami rögtön szembeötlik az az, hogy a világ nagyobbik részén (ahol egyáltalán érdemes szervezett egészségügyről beszélni) a kérdés szinte valamennyi országban indulatokat provokál, akármilyen rendszer is működik. Obama egyik fő programpontja volt a sokak által vitatott reform, amelynek hosszú távú hatásait még fel sem tudják becsülni. Nagy – Britanniában az NHS folyamatos viták tárgya, a visegrádi országokban az orvos-elvándorlás már járványszerű méreteket öltött (sztrájkokkal és tömeges felmondásokkal fűszerezve), Malawiban pedig a törzsi varázsló elvesztette a csodatevő kovakövét.
Jól és elfogadottan talán csak a gazdag és fegyelmezett adófizető országok szigorúan restriktív többpénztáros modelljei működnek; unokaöcsém Svájcban nem is panaszkodik. (Ja, meg az olajsejkségek ellátórendszere is rendben is van, ahol az a modell, hogy beteg embert azonnal ingyen a világ legjobb kórházaiba kell vinni; na így tényleg egyszerű.)
Ami biztosan látszik, az az, hogy az egészségügy valamiért nagyon drága, és mindenki többet szeretne belőle, mint amit meg tud magának engedni. Ezekben a költségvetésileg vészterhes időkben pedig sajnos bizony nincs honnan, és a költségvetési hiányt jelképező feneketlen zsák bevarrogatása közben valamennyi kormány szükségszerűleg el kell jusson az egészségügy kérdéséhez.
Ettől a pillanattól kezdve pedig mi, itt keleten, tetszik, nem tetszik, olyan jó eséllyel küzdhetünk meg a problémáinkkal, mint ahogy az éticsiga harcol a benzinmotoros fűnyíró ellen. És ennek jó oka van, ráadásul majdnem olyan pofonegyszerű, mint a nyugdíjkérdések megoldhatatlanságának.
Térségünk orvostudománya, egyetemeink, orvosaink, gyógyszerészeink, kórházaink még a közelmúlt évtizedekben is a világ legelső élvonalába tartoztak, ám a költségek növekedésével és a technológia fejlődésével és drágulásával lassan kezdtünk leszakadni. Ahogy a gépek és gyógyszerek egyre drágábbak lettek, úgy kezdett mélyülni a különbség az egyetemek, gyógyszergyárak, alapkutatások, és a tényleges egészségügyi szolgálat szinvonala között. Előbbiek megtartották úttörő szerepüket és minőségüket (nem véletlen, hogy nyugatról és keletről olyan sokan járnak egyetemeinkre és annyi gyógyszerészeti szabadalmat bocsátunk ki), míg a tényleges ellátórendszer válságba került. Az egyre drágább anyagokat és felszereléseket a forráshiányos (mert ugyebár: véges!) költségvetés csak az infrastruktúra elhanyagolásával (felújítások elmaradása) és a bérrendszer kárára volt képes fedezni (ez aztán a hálapénz rendszeren keresztül komoly társadalmi torzulásokat okozott).
A szinvonal csökkenése és a szabad vállalkozói világ kialakulása ambivelens változásokat hozott a szakma társadalmi megítélésében. Miközben a doktorok a felmérések szerint a legmegbecsültebb társadalmi rétegek közé tartoznak, a szakmában mutatkozó hiány ellenére az egyetemi keretszámokat lassan nem tudják feltölteni, noha a rendszerváltásig többszörös túljelentkezés volt. A gyerekorvos, altatóorvos, családorvos hamarosan már nem a veszélyeztetett, hanem a kihalt fajok listáján fog szerepelni, a megmaradók lassan már mind a Lajtától, de legalábbis Nagylaktól nyugatra rendelnek.
Mi a teendő hát? Persze, szűkíteni kell a hálózatot, javítani a hatékonyságot, megszüntetni a pazarlást, bevonni a magánszférát, stb. stb. stb., de ez mind csak felületi kezelés. A járulékok növelése, a jogosultak körének szűkítése, fizetős szolgáltatások bevezetése következik logikailag, és mire ideértünk, sikerült mindenki lábára rátaposni kisebb-nagyobb mértékben, már mindenki elégedetlen, és még mindig nem oldottunk meg semmit.
A sok járulékot fizetők azt mondják, hogy a pénzükért semmit nem kapnak, csak potenciális sorbanállást, „ennyiért egy biztosító a világ bármely kórházában szívesen gyógyíttatna” – el is mennek külföldre vagy a helyi, gombamód szaporodó magánkórházakba (amelyek érdekes, így, készpénzzel fizetve és a fizetett járulékainkkal összehasonlítva nem is tűnnek olyan drágának, hm). A kevés járulékot fizetők vagy csak ellátottak is elégedetlenek, hisz az ellátórendszer ingyenes igénybevétele rengeteg pénzbe kerül (hálapénz fizetése, kötszer, gyógyszer, étel behordása), és sokszor méltánytalan körülmények járnak vele. Fentiek miatt sokan nemes egyszerűséggel meg is kerülik a járulékfizetési kötelezettséget, és a rendszer potyautasaivá válnak.
És már közeledünk is a valódi okhoz. Bármilyen reform lehet, de amíg az eltartók és eltartottak aránya ilyen kedvezőtlen, addig nincs az az elvonási kulcs és az a hatékony gazdálkodás, ami elég jó lenne. Ahol pármillió aktív tart el húszmillió potenciális ellátottat, ott szükségszerűen alakul ki és termelődik újra a jelenleg is fennálló folyamatos válsághelyzet. (A magánkórházban azért érzi a szolgáltatást relatíve olcsónak az ember, mert ott, aki a számlát fizeti, az nem tíz ember számláját fizeti, hanem csak a sajátját.)
Mindkét félnek igaza van és egyiknek se, bármilyen vehemenciával küzdjenek is érte. Az egészségügy problémái nem oldhatók meg sem gazdasági, sem egészségügyi eszközökkel, csak mélyreható társadalmi reformokkal: az aktív dolgozók számának növelésével, a közszféra karcsúsításával, az adó- és járulékfizetési fegyelem erősítésével, és így tovább, megint az unalmas szöveg, ugye?
Sajnos nagyon úgy néz ki, hogy amíg az alapvető társadalmi problémákhoz nem nyúlunk hozzá, addig belebetegszünk bármilyen látszatmegoldásba, és az egészségügy ügy marad.
