Tuskó

közzétéve: 2011-12-09 09:15

„Kiderült, hogy. a Marlow-ékszerek hamisak!

Ez csak akkor lett nyilvánvaló, amikor a tettes barátja és üzletfele, Művészi Mánuel megnézte a gyémántokat. Művészi Mánuel műfordító volt és esszéista. Ezenfelül történelmi színműveket írt, továbbá szépen virágzó orgazdaságot vezetett a külvárosban. Művészi Mánuel háza tája sok tekintetben emlékeztetett az úgynevezett farmokra. Ott is a föld megművelése adta a legtöbb munkát. Itt eltulajdonított zsebórák, nemesfémből készült evőeszközök, Napóleon-aranyak és
ezüst gyertyatartók kerültek vetéskor a földbe. E farmon a gazda egymaga
végezte a mezei munkát, és jaj lett volna annak, aki ásatást rendez éjszáka a
kertben. Itt már megtörtént a közmondás, hogy valaki vermet ásott, és maga
esett bele… És ott is maradt végleg. Művészi Mánuel (…) lenézte a földi javakat! Drámai gúnnyal
közölte egy remek platina karóráról, hogy Byron bármelyik sora tôbbet ér, és
különben is rossz az ütőszerkezete. (Nem Byroné!) Az egész vacakért – kizárólag
Dosztojevszkij kedvéért, aki emelkedett hangulatba hozta – hajlandó százötven
dollárt adni. Persze, más kérdés, hogy mi lett volna, ha a művészet feletti
elragadtatását is készpénzben kellett volna kinyilvánítania? (…) Milyen sors várna
Beethovenre és Goethére, ha az emberek kizárólag készpénzben fejezhetnék ki
művészek iránti elismerésüket? Nincs kizárva hogy Beethoven nevét ma senki sem ismerné, és Goethe mint halhatatlan államminiszter pihenne teljesen elfeledve.”

 Rejtő Jenő: A Néma Revolverek Városa

 Végülis ez az egész jelenlegi felfordulás is egy minősítéssel kezdődött (a leendő értéktelen amerikai CDO-k tőkéletes befektetési kategóriába minősítésével), és lassan már elmondhatjuk, hogy régebben tart, mint a legtöbb gazdasági válság.

Az elmúlt években a minősítés kezd járványszerű méreteket ölteni: rendszeresen le- és felminősítenek mindenfélét: országot, bankot, céget, szinte mindegy is, ki és mit. A népek érzékenysége pedig mintha kezdene tompulni, és kezdenék el- és felismerni, hogy az egésznek nincs túl sok értelme van ilyen időkben – mintha azt néznénk, hogy a medencében ki a vizesebb?

Ha manapság valakit vagy valamit csak egy fokozattal minősítenek le, az már el se éri a az érzékenységi küszöbünket, a feltűnéshez minimum kettő kell! Igaz, a befektetők egy része még megszokásból az elvárható irányban reagál az ilyen hírekre, de az utóbbi hetekben a részvény- és devizaárfolyamok változásának már nemcsak a reálgazgasági teljesítményhez, hanem az egyedi minősítésekhez sem volt nagyon köze; egy negatív hír után is simán javulhattak az árfolyamok.

Nem is szólva arról a kettősségről, hogy miközben Európában mindenki ezerrel tépi a száját a minősítők ellen, maguk az európai intézmények ugyanezen elátkozott minősítők véleményére támaszkodnak döntéseikben. Normális…?

 De a nagyobb baj ott van, hogy nemcsak a hitelminősítők kezdtek el tendenciózusan minősítgeni, hanem szinte minden és mindenki – mindent és mindenkit. Nemzetközi szervezetek országokat, országok nemzetközi szervezeteket, országok országokat, pártok kormányokat, népek népeket – ilyenkor pedig kiderül a frankó: ami a szívén az a száján: had szóljon! Minősítésekből így lesz beszólás, abból kioktatás, sértődés és bunyó.

Beszólások szintjén Európa és a világ a fejlett-fejletlen-fejlődő, szegény-gazdag-feljövő besorolásokon túl már sok részre szakadt, és ezóttal a minősítésben új, eleddig errefelé szokatlan fogalmak is föltűntek: lusta, szorgalmas, becsületes, csaló, igazságtalan, puha, sziklaszilárd – és még hoszan sorolhatnánk.

Csak kapkodom a fejem: ezek mióta pénzügyi-gazdasági kategóriák? Nem lenne jobb, ha minősítgetések és beszólások helyett tán leginkább mindenki hallgatna és a megoldáson ügyködne? Ugyanis itt alapvetően senkinek nincs erkölcsi alapja minősítgetni, mert mindenkinek van vaj a fején bőven.

A hitelminősítök estében ezt nem szükséges bővebben fejtegetni. A hangos gazdag országok közül némelyik maga is brutálisan el van adósodva, miközben (kettős mércével mérve) ezt szemére hányja másoknak (milyen alapon kérik tőlünk pl. számon a maastrichti kritériumokat a belgák, olaszok, spanyolok és maga az EU, amíg ellenük nem lép fel egyértelműen és keményen?).

Sikeres országok sikereik jelentős részét köszönhetik a nagy szabad belső piacnak (= a mi gazdaságaink nagy részének a szabad versenyre való hivatkozással és tiszta erőfölénnyel való visszaéléssel történt elpusztításának vagy bekebelezésének; ld. privatizáció), az uniós pénzek töménytelen beáramlásának, végtelen (de csak nekik az!!!) mezőgazdasági támogatásoknak és a gyengélkedő közös devizának – miközben másokra protekcionalizmust kiáltanak és a gyengéktől verenybarát magatartást követelnek meg (végülis a Dacia meg a BMW egyenlő, 50% eséllyel indulnak, nem?).

A gyógyuláshoz vezető első lépés mindig a betegség felismerése és beismerése, és attól tartok, hogy a gazdasági bajok egyszerű orvoslása nem lesz elég a tartós felépüléshez, mindenképpen szükséges az igazi okok és hibák feltárása és korrigálása is – ez pedig nem mehet az erősek, gazdagok és nagyok önkritikája nélkül.

Erős a gyanúm, hogy a hangos minősítések, a Wall Street, a City, Frankfurt, országok, pártok és szervezetek kiabálása mögött sokszor az a szándék áll, hogy elkendőzzék a saját hibáikat.

De Rejtő már ezt is megírta:

„Nem láttál ’ismerőst’?” – kérdeztem. „Nem.” Aggódom’ismerőseinkért’. Indulás előtt, minden századnál névsorolvasás lesz. Délben felharsant a kürt. Készen állt a zászlóalj. Az erőd minden épületénél szabályos sorok. Pöfögő gépkocsik, rohanó altisztek. Most megpillantom szemben, a szudáni vadászoknál Tuskót. Névsort olvas! Az egyetlen mód, hogy ne hiányozzon a névsorból: Ő olvassa!

Rejtő Jenő: Az elátkozott part