Duplacsavar

közzétéve: 2011-11-08 20:32

„Csak az el nem végzett munkának van értelme” – mondogatta gyakran Gyula, több évtizedes tapasztalataira hivatkozva – és azóta hányszor bebizonyosodott az igaza! Legutóbb múlt pénteken, mert nem tudtam befejezni csütörtök este ezt a bejegyzést, melynek először „A nép szava” címet adtam.

Az írás így kezdődött:

„A görög népszavazási bejelentés után nemcsak a piacok törtek ki a lassú megnyugvás medréből, hanem egy társadalmi jellegű vita is fellángolt szerte Európában a demokrácia szerepéről és korlátairól.

Egy nem vitatható: a bejelentés – akármilyen szándék- és célrendszer is vezérelte – minimum felelőtlen volt. Felelőtlen, mert önös érdekekből a már-már lenyugvó kedélyeket végletekig felborzolta, hatalmas eséseket okozva a világ tőzsdéin, és felelőtlen, mert Görögországot és a görögöket állította be megbízhatatlan partnerként, akik egy világtörténelmi mérföldkőnek kikiáltott megállapodást egy hétig sem bírnak betartani. Felelőtlen azért is, mert 19-re lapot húzott: az addig fogcsikorgatva segítő vezető EU országokat olyan helyzetbe hozta, amiben csak keményen léphetnek föl, hiszen bármilyen visszatáncolással a megállapodástól, esetleg  további engedményekkel ők maguk válnak nevetségessé és olyan precedenst teremtenek, amely magával ránthatja a kontinenst, ha még mások is élnek vele (a tisztességgel fizető országok már így is morognak rendesen – és teljes joggal).

Végigolvastam és végighallgattam blogokat, cikkeket, műsorokat a témában, ahol a véleménykülönbségek általában kibékíthetetlenül mélynek tűntek, a vitatkozó felek mint „demokrácia vagy pénzügyi diktatúra” illetve „fizess vagy lépj ki” módon egyszerűsítették le álláspontjaikat.

Bár ilyen egyszerű lenne! De –  a teljesség igénye nélkül – mik az érvek és ellenérvek?

• „Felvette, adja vissza!!!”
• „Az IMF és az EU diktátuma katasztrófába sodort minket.”
• „A nép nem dönthet pénzügyi kötelezettségek teljesítéséről”
• „Csak a nép adhat egy ilyen súlyú döntéshez felhatalmazást”
• „Az EU már így is túl sokat segített”
• „Ügyesek, csak kihasználták a brüsszeli adminisztráció szerencsétlenkedését és naivitását, kövessük őket”
• „Menjenek csődbe, hiszen nem az adósságszolgálat a fő hiba, a folyó költségeket sem fedezik a folyó kiadások”
• „A nép nem bír több megszorítást, tönkreteszik a gazdaságot”
• „Inkább kártalanítsuk a pénzzel a hitelező bankokat és kormányokat, az megállíthatja a tűzvihart”

Na eddig készültem el az írással csütörtök estig, és igazából fogalmam sem volt, hogy melyik tábor érvrendszerét fogadjam el, hiszen az „adós fizess” érv ugyanolyan emészthető számomra, mint az, hogy „az is felelős, aki ezt tíz éven át hagyta” – lévén olyan helyeken élten és élek, ahol az adósságot vissza szokás fizetni, és ahol a sasszemű brüsszeli – londoni – washingtoni ítészek minden mikronnyi porszemet kiszúrnak a gépezetben.

És – az el nem végzett munka haszna, ugye – péntekre már nem is kellett magamban döntést hoznom, hisz kiderült, hogy a közvetlen demokrácia kártyája csupán blöff, zsarolás, átejtés volt (kinek mi) , és valami egészen más megoldás lesz (hogy a dolgok pillanatnyi állása szerint mi, azt  nem tudom, mert már vagy tíz perce nem néztem netet).

Görög barátaink tehát durván pofára ejtették és beégették nemcsak a pénzügyi világot, hanem a közvetlen szavazás mellett kardot rántó demokraták ezreit is.

Vajon ez az arculcsapás sem elég az unió politikusainak, hogy végre igazi lépésekről, érdemi reformokról és retorziókról döntsenek? Mitől rettegnek most vajon jobban? A központosított, erős és egységes európai pénzügyi rendszertől vagy ötvenéves munkájuk, az unió szétesésétől? Vajon a görög politikumban felelőtlen pojácákat vagy tökös vagány legényeket látnak?

Az USA már leírt minket, Kína elpuhult, lusta fajankóknak tart, a bizalmi indexek zuhannak, közben a kemény és egyértelmű tettek (nem okvetlenül a százmilliárdos kötelezettség-vállalásokra gondolok) egyre csak elmaradnak.

A legrosszabb a bizonytalan és döntésképtelen vezető – azokból pedig most úgy látszik, túlkínálat van a (közös)piacon.

Tanulmányainkból tudjuk, hogy az ókori Athénban a vének (volt arkhónok) tanácsa Arész hadisten dombján, az Areioszpagoszon ülésezett az Agora és az Akropolisz között. A testület tagjai egyrészt a legkülönfélébb ügyekben bíráskodtak, másrészt korlátlan felügyeletet gyakoroltak a városállami hatóságok munkája felett és jóváhagyták a népgyűlés által hozott törvényeket. Érdekes módon, az athéni demokrácia fénykorában már erősen korlátozták jogkörüket, ami a római hódítás után szűnt meg teljesen.

Athénban járva az ember mindig megdöbben: az Areioszpagosz egy hatalmas, csupasz márványtömb, amin még felegyenesedve járkálni is (hadi)isten kísértése, annyira csúszós és (árnyék híján) kellemetlenül meleg a hely. Mit üzentek vajon a hely kijelölésével a véneknek? „Nem kell a tanácsotok, törjön ki a nyakatok”? „Ülésezz csak míg meg nem üt a (hő)guta”?

A rómaiak pedig, ha külső ellenség vagy belső széthúzás fenyegette  az állam létét, hat hónapra teljhatalmú dictatort választottak, aki nem tartozott senkinek sem beszámolással a mandátuma alatti tetteiről.

Tehát a demokrácia ügye már a klasszikus athéni fénykorban sem állt valami fényesen… És mit üzennek most nekünk Európa vezető politikusai és az események? Nekünk Mohács kell? Vagy diktátor?

Én amondó vagyok, hogy ennyire azért nem rossz a helyzet. De kőkemény szabályokra, azok betartatására és szankcionálására viszont igenes megérett a szituáció – ezek nélkül nem tudunk továbbhaladni.