közzétéve: 2011-10-31 21:02
Már elnézést a gyatra angol szóviccért, de jó lenne tudni, hogy a hegyek, amik európai csúcstalálkozókon vajúdtak az elmúlt hetekben azok vajon kis változást hoztak és csak kis változásokkal, tehát aprópénzzel szúrták ki a szemünket, vagy tényleg történt valami fontos is a „történelmi” jelzővel illetett megbeszéléseken.
A hegyek tehát vajúdtak, az (ordító) egér megszületett, a bankok leírták görög adósságaik felét, mentési alap bővült (eddig elméletben), piacok (átmenetileg) megnyugodtak és ezerrel kompenzálják a korábbi hisztérikus eséseiket (egy ideig), a politikusok pedig mosolyogva és papírokat lengetve térhetnek meg választóikhoz. Európa és a világ mentve, és ráadásul nem is került sokba nomeg meg se izzadt senki különösebben a rengeteg gondolkodástól.
Örök optimistaként és a kínosan elhúzódó megoldástól sokat váróként sajnos most inkább aggódom. A mentés sikerült, no de mi lényeges változott meg valójában? Ha pedig nem történt vagy legalább nem indult el mélyreható reform, akkor a pillanatnyi hatás és eufória meddig fog tartani?
A korábbi európai- és világmodellek megbuktak, vagy bukásra vannak ítélve, ez egyértelmű. Ne értsük félre, ez nem azt jelenti, hogy ezek a modellek mindig is rosszak voltak (pl. a keynesiánizmus), de mára mér lejárt az idejük és teljesen másra van szükség.
Mire gondolok?
Először is a növekedésre. Ki mondta, hogy folyton növekedni kell…? Jelen életünk és jólétünk szüntelen és gyorsuló növekedésre és fejlődésre van berendezkedve, amivel két hiba van. Az egyik, hogy ez a folytonos változásra való igény csak az elmúlt 5-600 évben van velünk (de különösen az elmúlt 200-ban) – tehát nem az emberi lét sajátja, valamint, hogy a formális logika szabályai szerint egy végleges erőforrásokkal rendelkező környezetben (ld. Föld bolygó) egy ilyen trend nyilvánvalóan kudarcra van ítélve előbb vagy utóbb ugyebár. (A török birodalom egyik beépített buktatója is ez volt: a szpáhiföldeket csak páréves bérletbe adták, így azokat nem fejlesztették csak kizsákmányolták birtokosaik, a földek kimerültek, tehát újabbakat kellett hódítani, az utánpótlási útvonal viszont annyira megnőtt, hogy a mozgósítás és hadseregszervezés logikája miatt Bécsnél és Kairónál messzebb nem juthattak – a csúcs után pedig sok évszázados kínlódás következett, végül megújulás Atatürk alatt és Sevres után – de ez már egy nagyon más történet. Na gyerünk vissza a mába!)
Tehát a mostani stimulus politika, ami szerint eladósodunk, tehát pénzt költünk, abból meg növekedés és extra bevétel lesz, amiból kinőjük az adósságunkat – nohát ez nem tarthat örökké (ahogy nem is tart, és mivel a növekedés a vártnál kisebb volt, a számítások nem váltak be és csak az adósságok nőttek). Arról nem is szólva, hogy a klasszikus modellben az eladósodásból nem segélyeket fizettek vagy 15. havi nyugdíjat…
Második problémám a jóléti európai állammodell. No ilyen sem volt soha a történelemben még, tehát akkor miért is lenne most? Valóban reális, hogy a bajor meg a portugál nyugdíjas vagy munkanélküli ugyanúgy éljen? Valóban reális egy egységes szintre felzárkózott európai életszínvonal modell? Nyilván nem. Az ezt álmodók, ha az USA-t látták szemük előtt, számtalan ponton tévedtek az analógiát illetően, de igazából hangzatos politikákon és hitvitákon túl a jóléti konvergencia elmélet megfogható, ésszerű leírásával és indoklásával még soha nem találkoztam
Legyen ez alkalommal az utolsó a sorban a hosszú távú versenyképességgel kapcsolatos kérdőjel. Az EU 2000-ben megfogalmazott Lisszaboni Stratégiája így hangzott: „2010-re az EU a legversenyképesebb és legdinamikusabb tudás-vezérelt gazdaság lesz a világon, fenntartható gazdasági növekedéssel, több és jobb munkahellyel és erősebb szociális kohézióval” – na ez már egész biztos aktualitását vesztette. De megint csak mitől?
Az unió ismét a saját bürokráciája és a jóléti társadalom víziójának csapdájába esett. Az olyan hangzatos statisztikai adatok mögött, mint „termelékenység, foglalkoztatottság, fejlesztési célú befektetések aránya” a lényeg elveszett: az, hogy a világ sok országában (leginkább Ázsiában, Amerika több országában) egyszerűen sokkal többet dolgoznak, olcsóbban és kevesebb megkötéssel termelnek, valamint kisebb az eltartottak aránya. A mikrogazdasági analitika és a trendek pontos megértése nélkül a bővülő (eladósodásból származó!) jólétben kötötték a gazdaságot egyre jobban gúzsba, aminek egyenes következménye lett a mostani állapot. 2010-re nemhogy nem lettünk a legversenyképesebbek, de mára szinte saját túlélésünkért küzdünk, és a sikeres, valóban termelékeny régiók (Németország, Finnország, Nagy-Britannia, Észak-Olaszország) egyre kevésbé tűrik a leszakadó régiók és a brüsszeli bürokrácia nyűgét.
Tehát ami történt az most akkor egy egészen kis felületi pénzügyi változás, vagy „kis lépés egy találkozónak de nagy Európának” és folyt. köv.? Vagy kiszúrták a szemünket némi aprópénzzel?
Ma nehéz megmondani. De a fenti problémák felelős végiggondolása és megoldása nélkül sem Európa sem a világ nem képes a válságban megmutatkozott problémákat tartósan kezelni.
Ezzel a szembenézéssel tartozunk gyermekeinknek, különben ők sokkal durvább dilemmák és döntések előtt fognak állni.
==============================
Édesanyám emlékének
