A jó tanuló felel

közzétéve: 2011-09-10 05:13

Ilyen is ritkán történik: ebben a felfordult világban az eminensek közé kerültünk.

Megtörtént, amire csak nagyon ritkán volt példa: miközben korábbi üstökösök és állócsillagok kihúnyva zuhannak, Románia stabil és respektált szereplője a nemzetközi összehasonlításoknak.
Jó példa vagyunk az IMF számára, befektetési kategóriába sorolnak a nemzetközi piacon, javítjuk az európai pénzügyi – államháztartási statisztikákat.

2008 vége óta először kerültünk ilyen helyzetbe, és ráadásul nemcsak relatíve vagyunk jobbak sokaknál, hanem abszolút mértékben is.

Fontos ez az időszak, sokkal fontosabb, mint a 2004-2008-as eszement vágta, amikor a kiegyensúlyozatlan növekedés óriási károkat okozott nemcsak a gazdaság szerkezetében, hanem a társadaloméban is.

A korrekció hosszúra nyúlik, majdnem olyan hosszúra, mint a növekedési periódus maga, és talán még túl sem vagyunk rajta egészen, de már biztosan eltellt annyi idő, hogy kicsit visszanézhessünk.

Kimondhatjuk, hogy ismét bebizonyosodtak bizonyos alapigazságok. Először is az, hogy a makrogazdasági egyensúlyt és a pénzügyi elosztórendszer stabilitását semmiképpen sem szabad kockázatosan, csak a fejlődést hajszolva kifeszíteni, mert ha ezek a fundamentumok nincsenek rendben, az első kósza válság lecsap az országra, és ekkor a gazdaság újjáépítését a költségvetéssel és a pénzügyi rendszerrel kell kezdeni, ami szinte lehetetlen feladat elé állítja az amúgy is tönkrement országokat. Ugyanilyen fontos a belső forrásokból finanszírozott kiegyensúlyozott növekedés, valamint a hitelezés, a fogyasztás és a pénzpiacok kordában tartása. Az előbb felsoroltakban a pénzügyi rendszer tekintetében kifejezetten jól, hitelek és fogyasztás tekintetében ellenben kifejezetten rosszul szerepeltünk.

Az előző évek növedési és korrekciós hintájának (annak ellenére, hogy a spanyolokhoz, görögökhöz, olaszokhoz képest látszólag fát lehet errefelé az emberek hátán vágni – hol vannak már a rendszeres óriás demonstrációk és sztrájkok?) a nyugalom ellenére óriási ára van. A mostanság publikált statisztikák ugyanis nem festenek az ország társadalmáról kedvező képet: az emberek közérzete és egészsége a legrosszabbak között van a világon, a munkavállalók időben a legtöbbet dolgoznak, de hatékonytalanul és arányaiban legkevesebben vannak az eltartottak tömegeihez képest, az emigráció és a pályaelhagyás (tanárok, ápolók, orvosok) felgyorsult (hova még?) – ezek a trendek pedig az elmúlt két évtizedben mintha egyre csak romlanának.

Valamennyien ismerjük a tartósan fennálló problémákat (soroljam? oktatás, infrastruktúra, mezőgazdaság, etika, korrupció, emigráció, bürokrácia, túlméretezett közalkalmazotti szektor, kevés munkavállaló, stb.), melyeket a rendszerváltás óta és még a hét bő esztendő alatt is képtelenek voltunk megoldani viszont alapjaiban veszélyeztetik a jövőt; így nem marad más hátra: most kell hozzálátnunk a megjavításukhoz!

Lehet-e ilyesmire vállalkozni ebben a nehéz helyzetben, mikor semmire sincs pénz, kérdezhetik a szkeptikusok?
Ugyan, mikor máskor? A problémák jelentős részét ugyanis nem a válság, hanem az előtte levő időszak és maga a kiegyensúlyozatlan rohanás okozta.
Valamennyi előrejelzés és kristálygömb szerint az ország számára a tartós, 3-4% -os növekedés időszaka következik, és az ilyen folyamatos, kiegyensúlyozott növekedés mindig a legbiztosabb alapot nyújtja a társadalmi – gazdasági reformok és hosszú távú fenntartható fejlődés számára.

Igen, optimista vagyok, de azért kicsit aggódok ám. Választások, helyezkedési-ígérgetési időszak közeledik, ilyenkor szoktak a józan trendek, egyensúly, politikai közmegegyezés elszállni; és az elmúlt választásokkor pont ezt tapasztalhattuk: jelentős részben a korábbi folyamatos választási időszak okolható a válság elhúzódó jellegéért.

Ezért most a politikum felelőssége óriási: úgy kell megküzdenie magával, hogy az ország törékeny egyensúlyát megtartsa, és az irántunk mutatott (részben megelőlegezett) nemzetközi bizodalmat kiérdemelje.

Ha ez sikerül, akkor sikeres évtizednek nézünk elébe, ha nem, akkor valamennyi, a stabilizáció érdekében hozott áldozat felesleges volt.

Akárcsak Karinthynál, most „A jó tanuló felel” – de attól tartok, ebben az esetben egyáltalán nem lesz mindegy, hogy feladatul a kúpot, vagy a csonka gúlát kapjuk-e
„A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik, és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy még egyszer összenézzen vele, és a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő, és hogy mit kellett volna felelnie.”
(Karinthy Frigyes: TANÁR ÚR KÉREM)