2018. november 17. szombatHortenzia, Gergõ
EUR = 4.6639 RON
USD = 4.1179 RON
HUF = 1.4490 RON
GDP-növekedés = 4,0%
Átlagbér = 2688 lej (nettó)
Munkanélküliség = 4,1%
BET = 8,574.88(0.01%)
Infláció = 5,03%
Alapkamat = 2,25%
ARCHÍVUM

Kire, mire, miért (nem) mondok nemet?

, ,

közzétéve: 2018-10-04 22:35

Nem, ebben a bejegyzésben nem az agyhalott hétvégi referendumról lesz szó, arról már nálam sokkal avatottabbak elmondták pro és kontra érveiket, véleményüket, meg egyébként is, ez nem egy közéleti, hanem egy vállalkozós blog. Bár mondjuk ezzel az agyhalottazással már el is mondtam, mit gondolok róla, de hát mindegy, már leírtam, ráadásul a backspacem is beragadt, úgyhogy ez most már így marad. Viszont ha annak reményében kattintottál ide, hogy egy újabb eszmefuttatást olvass a témáról, akkor sajnos ki kell ábrándítsalak, mert nem, egyáltalán nem a népszavazásról szeretnék most beszélni.

Hanem arról, hogy miért tartom rohadt fontosnak, hogy az életemben és főleg a vállalkozásomban egyre jobban kigyúrjam magam a nemek terén.

Nem és nem

A családi legendárium szerint olyan 5-6 éves koromban még annyira jól ment a nemet mondás, hogy a gangos szomszéd nénink elnevezett nemkisasszonynak. Akkoriban még az olyan, nem eldöntendő kérdésekre is, mint hogy „hogy vagy?” meg „milyen volt az ovi?” képes voltam egy flegma nemet odavetni. Ennek ellenére szeretett az öreglány és a fél gyerekkoromat nála töltöttem. Ott még teljesen zsigerből, természetesen és gond nélkül jött belőlem a nem és honnan is sejthettem volna, hogy később azért lesznek ezzel még bajok.

Mert hát ugyan mostanában sokan Ms Öntudatnak tartanak, de csak azért, mert nem látják, mennyire frusztrált tudok lenni én is, ha nemet kell mondanom valakinek vagy valamire. Különösen, ha számomra fontos személyről, és méginkább, ha munkáról van szó. És annak ellenére érzem gyakran azt a nyavalyás gyomorforgató érzést a nem kimondása kapcsán, hogy az eszemmel tudom, nemet mondani valamire egy olyan döntés, amellyel a céljaim, értékeim, és önmagam mellé teszek egy igent.

Azt hiszem, hogy nem fogok nagy bombát robbantani azzal (pedig néha elég nehéz belátnom), hogy az én erőforrásaim is végesek: az időm, az egészségem, a szellemi, testi, lelki kapacitásaim sajnos nem állnak korlátlanul rendelkezésemre. Így amikor valamire igent bólintok, az automatikusan hozza magával, hogy rengeteg másra viszont nemet mondok. Ezért amikor úgy döntök, hogy ma kihagyom az edzést, mert a very important project megint beszippantott, vagy a hétvégét a család, barátok meg a természet helyett a gép előtt görnyedve töltöm, akkor az egészségemet és az emberi kapcsolataimat tolom háttérbe. Meg végső soron a minőségi munkát is, pedig arra kifejezetten kényesen ügyelek.

Dos and don’ts

Egy súlyosan maximalista perfekcionista vagyok ugyanis, de egyben egy őrült, meg sok szempontból naiv idealista is, aki az egyik pillanatról a másikra képes a saját ötleteibe szenvedélyesen beleszeretni. Meg mások vagány és szikrázó terveibe. Meg a nagy betűs ÜGYEKBE. És mivel egy rettenetes doer (azaz cselekvő, tevő) is vagyok, így mindegyik ötletet meg is akarom valósítani, látni a végeredményt, a happy endinget, ezért hát örökös őrlődés az életem.

Mert ugye ott állnak sorban és egyre csak jönnek az újabbnál újabb, világfelforgató ideák, amiket persze képtelen vagyok elengedni, miközben már alapból mindig ott van az az 5-6 futó projekt is, amelyekbe a magamtól és a külvilág részéről is elvárt lehető legjobbamat akarom mindig beletenni.

Csakhogy. Ez. Lehetetlen.

Amikor két hónapja a vállalkozásommal együtt elkezdtem ezt a blogot is, megfogadtam magamnak és még le is írtam, hogy mindent úgy fogok itt előadni, ahogy van, ahogy történik. Hát, már ez a rövid időszak is egy hatalmas tanulópénz volt, csomó-csomó fennforgással, majdnem bebukó szerelem projekttel és az ehhez köthető nem alvással, meg pánikszerű, hetekig tartó mikromenedzseléssel, amit egyébként kifejezetten utálok csinálni. És amiktől már ilyen rövid idő alatt is gyönyörűen kiégettem magam.

Ha jól emlékszem, Pavarotti mondta egyszer, hogy az embert leginkább a nemjei határozzák meg. A leghíresebb tenor ugyan nem volt vállalkozó, de hogy világra szóló sikereket áriázott össze, az elvitathatatlan. Úgyhogy nagyon nem rég, egy nyugodtabb pillanatomban úgy döntöttem, kipróbálom és elkezdem az opera királyának elméletét a gyakorlatban is alkalmazni, és a bizniszembe implikálni. Tiszta önvédelem az egész, hiszen másként túl hamar bedobnám azt vállalkozós törölközőt, amit azért még jó sokáig szeretnék használni.

És mivel amúgy is a szeptember az új január, így az, hogy „új életet” kezdtem, még rendesen klappol is. A Szép új világ jegyében ezért az elmúlt két hétben két, amúgy nagyon nagyszerű, felvillanyozó és szakmailag is kihívást jelentő munkát mondtam vissza, hogy a már futó projektek ne sérüljenek, sőt, fejleszteni tudjam őket. Egyáltalán nem volt könnyű, hiszen az egyik egy saját ötletből kifejlődő média meg marketing kampány, míg a másik egy nemzetközi, teljesen új és izgalmas területre vezető PR-os feladat lett volna. Csak remélni tudom, hogy később, valami más formában még lesz kapcsolódásom ezekhez a történetekhez (ugye-ugye, az elengedés).

A vállalkozói életmódváltásom még olyan új keletű, hogy nagy megállapításokat nem tennék a hatékonyságáról és az eredményekről. Amiben viszont biztos vagyok, hogy idővel a nemet mondó arcizmaim is megerősödnek majd, hasonlóan bármilyen más izomhoz, amit használok.  És, ha lassan is, de hozzá fogok szokni ahhoz a lelki teherhez is, hogy legfőképpen magamnak kell a legnagyobb nemeket odatennem ahhoz, hogy igeneket kapjak. Magamtól és másoktól is.

Hát így. (Vagy nem).

 

GySzM

Fogalmad sincs, hogy ezt te most itt miért olvasod, hogy én ki vagyok és mi a fenéről írogatok? Az eredettörténethez fusd át ezt az első bejegyzést és ha még mindig érdekellek, vagy egyszerűen csak közel érzed magadhoz a vállalkozói közeget, kövesd be a Nő.Élet.Erő Facebook oldalt is, mert ott fog ez a sztori számodra is még jobban kibontakozni és érthetővé válni!