közzétéve: 2014-11-27 06:23
Az első fokú ítélet után, 2012-ben azt kértem, hogy a fellebbezést megoldó bírókat a szent bölcsesség (“Aya Sophia”) vezesse. Vagy inkább csak alkalmazzák helyesen a büntetőperben a polgári jogot. Ehhez a bírói – világi, profán – bölcsesség is elegendő lehetett volna.
Sajnos komplex polgári jogi kérdést büntetőjog szakos bírókra bízni – akiknek ez alapvetően nem a szakterülete – még jogállamban is kockázatos. Hát még a felemás romániai féljogállamban.
A büntető ügyszakos bírók pontosan a polgári jogi kérdéseket nem tudták megfelelően kezelni, és egy ilyen horderejű ügyben ez a jogi tévedés végzetes. Első fokon azért állapították meg a bűncselekmény létét, mert a református egyház – a bíró értelmezése szerint – nem volt tulajdonos, így nem az eredeti tulajdonosnak adta volna vissza a bizottság az ingatlant. Amiért az épület részben közadakozásból épült, attól nem lesz “népi” vagy “állami” tulajdon. Az adományozók az egyházat támogatták a célja, egy külön entitás, egy iskola megépítése, alapítása érdekében. Nem tulajdont akartak szerezni maguk vagy bármely állam számára a leendő épületben, hanem rögzítették adományuk felhasználásának rendeltetését: a református egyház iskola építésére köteles fordítani az adományt, ahogy az meg is történt. Nincs bűncselekmény, nincs különleges kárt okozó hivatali visszaélés.
Az ítélőtábla nem tudta korrigálni a hibát! Ez a döntés nem csak az igazságtalanul elítélt kollégáknak és a református egyháznak árt. Hanem a teljes romániai magyar közösséget érinti: lerombolja az amúgy is kínzó csigalassúsággal, idegőrlő bizonytalansággal és kétes módon épülő román jogállamba vetett minden hitünket és bizalmunkat.
Kós Károly szavaival: “Szólítsuk meg egymást mi, akiket a sorsítélet a világ nagy perében ez alkalommal elmarasztalt. Fogjunk kezet egymással, mi, akiknek a kezét senki más a világon igaz szívvel, őszinte szeretettel nem fogja megfogni. Támaszkodjunk egymásra mi, akiknek másokra támaszkodnunk nem lehet és nem szabad.”
