Elszállt

közzétéve: 2012-02-13 23:08

Felejthetetlen élmény volt! 14 évesen az ösztályfőnököm bevitt a reptérre, és beülhettünk egy igazi repülőbe – még ma is megvan a csodaként zsákmányolt és sokat nézegetett étkészlet, brosúra, ismertető. Valódi repülésre 16 éves koromban került sor  (Tu-154B-vel, osztálykiránduláson Moszkvába), majd azt követően legközelebb 30 évesen – ez még nem a fapadosok, sokkal inkább a stopposok és kempingezők kora volt. Az elmúlt évtizedben viszont reptereken és repülőkön nem kevés időt töltöttem el, és pl. „szerencsés” lehettem az egyik utolsó MALÉV járaton utazni (magazin, jegy, bőröndcímke eltéve!).

Rajongok a repülőkért, környezetem megrökönyödésére órákat vagyok képes eltölteni múzeumokban, halott gépeket bámulva, de azért azt nem hittem volna, hogy a MALÉV-ból is csak a repülőskanzenben megőrzött vasak fognak maradni.

Igazából fogalmam sincs, hogy van-e szükség nemzeti légitársaságra. A himnusz, zászló, címer mellett mennyire a nemzeti identitás része a nemzeti légitársaság, autógyártás, kiskereskedelmi hálózat, lemezkiadó, könyvkiadó, bank, autóverseny, akármi?

Valahogy mindig ugyanoda lyukadunk ki, nem? Melyek a piac és melyek az állam feladatai? Mennyire kell közbeavatkozni az államnak, ha a piac nem képes ellátni a feladatát (persze, hogy az a feladat pontosan mi is valójában, azt is definiálni kell valakinek…) ?

Nyilván nem az írországi burgonyavészre gondolok, ahol az angol állami gabonaraktárak meg nem nyitása miatt milliók vesztek éhen, ennél azért vannak finomabb példák is.

Megvannak-e a dánok saját autómárka nélkül? Meg, de még mennyire jól! Eladták-e az osztrákok a nemzeti légitársaságukat? El ám! Mások szeretnék-e? Nagyon! A legtöbb embert érdekli-e a szuper/hipermarket vagy a hitelező bank tulajdonosi hátter? Nem!. Úgy látszik, hogy a kereskedelemben, pénzügyekben, könyv- és lemezkiadásban és számos más szektorban a „nemzeti” kérdés már nem kérdés.

(Azért azt ne felejtsük el, hogy felénk keleten ez a dolog is bonyolultabb, mivel a minden termelést és szolgáltatást ellátó nagy állami vállalatok privatizációja és privatizáció utáni élete sokszor volt ellentmondásos. Az érdekek dzsungelében, és a gyenge új államhatalom kezéből eltűnt közjavak és megszűnt szolgáltatások sok keserűséget hoztak, pláne, ha jól-rosszul működő állami vállalatok a néha szándékosan gyenge új menedzsment kezében összeomolva munkanélküliséget és szegénységet hoztak teljes régiókra. Nehéz ügy, mivel a piac igénye és a termelő gazdasági racionalitása miatt előfordulnak olyan visszásságok is, hogy privatizált egykori Nemzeti Terméket – csokit, mosóport, TV készüléket – külföldön gyártanak.) 

Mára nagyjából néhány nagyobb terület körül összpontosulnak az állami beavatkozás térerői. Ezek a közszolgáltatások (ellenőrzött árak, félig-meddig végrehajtott privatizáció), az egészségügy egy része (de az elvonások biztosan), a kultúrális szféra (az oktatástól kezdve a közszolgálati televízión át a színházakig és múzeumokig; de az újságok és könyvek ma már nem), és egyes nagyvállalatok: ide sorolható pl. a légiközlekedés is.

(Az igazsághoz tartozik, hogy a fenti lista sem egységes és ráadásul dinamikusan változik: sok helyütt hallani sem akarnak pl. a színházak, az egyetemek többsége, sok múzeum vagy a teljes verseny- és élsport állami támogatásáról, és láss csodát, a piac eltartja őket! Mármint az erre érdemeseket, ugye … )

Légiközlekedés, tehát.

Az érvek és ellenérvek órákon át harsoghatnának:

Évekbe telik majd, amíg pontosan, számszakilag elemezhetővé válik, melyik félnek volt igaza és pláne, hogy milyen mértékben – addig maradnak a gazdasági hitviták (hozzáteszem: minden országban a térségben).

Noha én a „magánszektor megoldja” pártiak közé tartozom, de azért hiányozni fog a MALÉV, mert az ember csak egy darabka Magyarországnak érezte, nem? Más légitársasággal szemben még felháborodni, méltatlankodni, azt szapulni sem lesz olyan jóleső érzés. Sárgább, savanyúbb, de a miénk! Volt.