közzétéve: 2012-11-28 12:14
1957 februárjának első napjaiban Washington egyik kórházában egy híres beteg volt a halálán. Fájdalmában, félkómás állapotban vergődve magyarul motyogott. Szavait a körülötte virrasztók közül csak azok értették, akik magyarok voltak. Végül február 8-án Neumann János elhunyt. Utolsó szavait is magyarul mondta – derül ki ebből a remek könyvből.
Amikor ezt a könyvet olvastam, akkor ez fölöttébb a szívemhez szóló történet volt annak ellenére, hogy sosem lovaltam magam bele ebbe a nyelv-kisebbség-magyar identitás problematikába.
Az anyanyelv nemcsak az a nyelv, amit az ember első nyelvként megtanul. Az agyban is spéci helyet és státuszt kap. Sőt, az anyanyelv visszanyerése agyvérzés esetén is különbségeket mutat a többi tanult nyelv visszanyeréséhez képest. Nem beszélve érzelmi reakcióink különféle dimenzióiról, melyeket az anyanyelvünk ugyancsak döntően befolyásol.
Egyszer egy barátom egy vicces történetet mesélt arról, hogy egy családi barátjuk átjött hozzájuk vendégségbe és az előszobában – miután a cipőit levetette – mintegy rutinból a nadrágját is elkezdte kifele gombolni. Olyan jól érezte magát, hogy otthon érezte magát.
Az otthon és az anyanyelv kapcsolata az egyik legnagyobb hatású kapcsolat. Sokak számára gyakran mindent meghatároz és keretet ad egészen apró döntésekhez is.
Amikor hazautazom Székelyföldre, akkor a Feleségem szerint én is székelyes(ebb)en beszélek. Amikor Olaszországban székelyekkel találkoztunk a tengerparton, akkor szívesen beszélgettünk egymással. Izraelből egyszer írt nekem valaki, aki Gyergyóban született és azt mondta, hogy bár sajnos nagyjából elfelejtett, de azért jó érzés magyarul írni, mert ez az anyanyelve.
Azt is tudjuk viszont, hogy az otthon nem áll meg a lakásunk ajtajánál, sőt még a lépcsőházajtónál sem. Természetes esetben és normális helyeken az ember otthonának fogad el egy várost és egy vidéket. Igénye van arra, hogy otthon érezze magát azon a helyen, ahol lakik. Itt jön be a képbe újra az Igen, tessék – Da, poftiţi – mozgalom, amiről már írtam előző bejegyzésemben egy rövid bemutatót.
Én úgy gondolom, hogy szabadon megszólalni és anyanyelvemen beszélni, egyfajta alapjog. Szórványban vagy multikulturális berendezkedésű helyeken ez mindössze felvállalás kérdése. A mozgalom ebbe az irányba lépett egy nagyot.
Ti hogy élitek meg azokat a helyzeteket, amelyekben nem tudjátok, hogy megszólalhattok-e magyarul egy boltban vagy egy intézményben? Mit éreztek, mire gondoltok? Hogyan cselekedtek?
Azt mondják, hogy (fejben, magában) az ember mindig az anyanyelvén számol, és ugyanúgy az anyanyelvén imádkozik.
…de hogy a bejegyzés végén felvetett kérdésekre is válaszoljak: én általában megpróbálom a magyart (legalábbis a környezetemben, hiszen Székelyföldön az ember azért arra számít, hogy még a közintézményekben is így felelnek), s ha románul válaszolnak (vagy azt érzem, hogy a válaszolónak nehéz a magyar), akkor átváltok románra. Vagy úgy kezdem: Jó napot, bună ziua…, és akkor már nem rajtam áll, hogy milyen nyelven beszélünk. Egyszóval: alkalmazkodom. Van az a felfogás, hogy már bizony magyarul beszéljen, vagy legalább értse meg, és szándékosan magyarul folytatom akkor is, ha szerencsétlen közalkalmazott románul szólt vissza. Vitatható. Ne feledjük, hogy az ország nyelvét illik tudni.