A hónap bejegyzései: február 2019

közzétéve: 2019-02-25 07:10

Mikor egy fél évesre tervezett sabbatical-ra Budapestről Székelyvarságra áttelepedtem, összesen három embert ismertem és őket is csak nagyon felületesen: egy magyarországit, aki által felfedeztem és megszerettem ezt a meseszerű tanyavilágot és két székelyt, akikhez ideiglenesen odaköltöztem. Ennek már lassan négy éve, a pár hónapnyi vadvirág és málna gyűjtést, őzekkel való futkározást nagyjából ugyanannyi újságírói „karrier” követte, hogy aztán a sors különös játékának köszönhetően az udvarhelyi vállalkozói szövetség ügyvezetői pozíciójában találjam magam.

A fenti tények csak annyiban fontosak, hogy megmutassák, ha valaki, akkor én bizony a romániai magyar politikával kapcsolatban szűz voltam és ezt óvóan őrizgetem a mai napig is, soha senki nem vádolhatott azzal, hogy valaki „embere” lennék (jah, de az nem is lehetnék, hiszen jól ismerjük a székely mondást, hogy nőként nem is vagyok ember). Ami azt illeti, én ezt az ideológiai, politikai függetlenséget mindig is nagyon élveztem és nem is szeretném feladni. Szerencsére a civil és a gazdasági élet határmezsgyéjén mozgó létemben erre nem is vagyok rákényszerítve, annak ellenére, hogy a vállalkozói szövetséges tevékenységeink miatt együtt kell működnünk a politikai paletta minden szereplőjével.

Ugyanakkor magánemberként (és politológus-közgazdász végzettségem miatt bizonyos szempontból szakmailag is) már az ittlétem első pillanatától érdeklődve, kívülről figyeltem a helyi politikai csatározásokat. Mondjuk már akkor sem értettem (és azóta sem), miért kell annak a jó esetben is – és ha kellően vastag ceruzával írjuk – 1,2 millió, kisebbségben élő magyarnak három párt, hogy képviselje az érdekeit, de a politika tényleg már csak ilyen. Azt viszont már végleg nem tudtam felfogni, hogy a hagyományai, politikai súlya miatt legnagyobb RMDSZ-nek, ennek az idén harminc éves pártnak hogy lehet, hogy nincs stratégiája. Ezt nem én találtam ki, tavaly májusban Porcsalmi Bálint az udvarhelyi Szájkaratén fejtegette ezt, elismerve, hogy a napi tevékenységek mellett nincs rá idő, energia. Hogy mi van? Ezen annyira felhúztam magam, hogy pár hónappal később a VIBE-on, két sör között ismeretlenül letámadtam és szembesítettem ezzel a kérdéssel, hogy WTF?, de akkor is következetesen ugyanezt mondta, szomorúan széttárva a kezét.

Jó-jó, megbocsátó leszek és azt mondom, hogy 2018 még a múltba nézésről és annak sebeiről szólt. Meg amúgy sem vagyok híve az „elmúltnyolcév”-ezésnek, hiszen a visszafelé mutogatás még soha nem vezetett szebb jövőbe. Éppen ezért kívülállóként, de a helyi közösségi érdekek fő drukkereként nagyon kíváncsian vártam ennek az RMDSZ kongresszusnak az eredményeit, hiszen már a címválasztás is előre tekintő, bár kissé közhelyes: szövetség a jövőért– így, divatosan, kisbetűsen. Az látszik, hogy volt nagy kommunikációs és szervező csapat (meg nem kicsi büdzsé) a háttérben, a képek és a beszámolók alapján is egy európai szintű eseményt hoztak össze és ez tényleg szuper, imádom azt, amikor nyilvánvaló egy munkán a profizmus meg a befektetett energia.

A jövő stratégiája: pragmatikus transzilvanizmus= nőtlen gyakorlat(iasság)?

A szép körítés tehát adott volt a jövőbe lépéshez, de vajon a tartalom is ezt támogatta? Mivel ez a nők gazdasági, társadalmi szerepvállalásával kapcsolatos blog, ebből a perspektívából nézve nagyon nem. Ami főleg azért szomorú, mert a három magyar pártból talán még az RMDSZ az, amelyben néhány balos elemet fel lehet fedezni, tehát logikusan itt kéne leginkább megjelennie a női hangoknak, érdekeknek.

Ehhez képest sem a rendezvény, sem a vitaindító anyag nem azt sugallja, hogy a jövőépítésben nagy szerepet szánnának a nőknek.

• A MiérTED- 25 perc észosztás előadói közé egy női észosztót sem sikerült találni, delegálni?
• A Nőszervezet tagjait muszáj volt egy kupacba, a hátsó sorokba ültetni, fizikálisan is megjeleníteni, hol a helyük?
• Vajon Bíró Rozália, a Nőszervezet elnöke valóban úgy gondolja, hogy a 21. században „zászlóvivő férfiakra” van szükség? Tényleg? Mert hogy ugye ők már eddig is nagyot bizonyítottak és az elmúlt 30, 100 és 1000 évben akkora sikersztorit hoztak össze, lokális és globális szinten is, hogy a nőknek elég „közösséget megtartó” szerepet – bármit is jelentsen ez – játszaniuk a továbbiakban is?
• Hegedüs Csilla, egyedüli női EP- képviselő aspiránsként programjában általános lózungokat puffogtat, ahelyett, hogy női témákat hozna fel  (míg Oltean Csongor például egyértelműen a saját célcsoportjára, a fiatalokra lő)?
• Kelemen Hunor, aki az elkövetkezőkben is a pragmatikus transzilvanizmus (???) elvét szeretné követni, értékelőjében és programbeszédében miért nem szólt egy szót sem a legnagyobb kisebbségen belüli „kisebbségről”, (valójában többségről), a nőkről, vagy akár a Nőszervezetes eredményekről, tervekről?
• És vajon a Vitaindító Erdély jövőjéről 30 oldalas anyagban miért egy mondat foglalkozik és ez is csak közvetve a női kérdéssel: „Tudatosítanunk kell a fiatalok és a nők vállalkozói képességeinek fontosságát, hatékonyabban és célzott támogatási rendszerekkel kell ösztönözni a fiatal vállalkozókat, fiatal gazdákat és a vállalkozó nőket”, miközben mondjuk a roma témával egy egész oldal (szintén nagyon fontos terület!). Elvileg ez a dokumentum indítja majd el az Erdélyi konzultáció 2.0-t, amiből remélhetően lesz majd valami stratégia is???

Ez nem működik

Amikor ideköltöztem, az egyik dolog, amin kellemesen meglepődtem, hogy mennyire nagyon gyors és olcsó az internet. Mint kiderült, Románia a netes hálózat kiépítése során csomó evolúciós lépést kihagyott és egy ugrással a legmodernebb technológiát fektették le, ezért van most is az ötödik helyen világszinten, ebben igazi world class az ország.

Egy ilyesmi ugrásra lenne szükség az RMDSZ-en belül is, pragmatikus helyett a progresszív transzilvanizmust kellene meghirdetni, ha a fennmaradásos (szélmalom) harc helyett valódi eredményeket szeretne a párt elérni ezzel az egyre fogyó romániai magyar közösséggel. Mert ez, ami eddig volt, most van és amit a jövőről gondol és mutat, sajnos édeskevés bármilyen radikális változáshoz.

Ameddig a fiatal lányok maximum a háttérben szervezkedve, vagy a recepción tüsténkedve kamatoztathatják képességeiket, amíg a Nőszervezet elnöke is a zászlóvivő férfiak irányítására vár, valamint a vezetők és küldöttek nagy része a “mitmiértnemlehet”-ekbe szocializálódott 40-60-as férfi, semmi nem fog fejlődni. Nem csak a nőügyben, de kábé semmiben.

De hát hogy is várhatná bárki, hogy a legszebb kommunista időket idéző, egy jelöltes szavazáson újraválasztott, az évtizedes politikai küzdelmekbe már jócskán belerutinosodott Kelemen Hunor fog valami nagyívű, újszerű víziót előrántani a farzsebéből, vagy legalább képes annak megalkotása felé kormányozni pártját? Nagy klisé, de igaz, hogy amilyen a vezető, olyan a szervezete is. És nagyon úgy tűnik, hogy itt nem hogy progresszió, de nagyon pragmatikusság sem lesz.

Hiszen amíg azzal, a helyi RMDSZ-nek a múlt héten előadott, nem is túl forradalmi vagy akár eredeti ötletből táplálkozó javaslatommal, hogy érdemes lenne a városi költségvetésbe egy románul, angolul jól tudó, befektetéseket bevonzó lobbista juttatásait beépíteni, rögtön az utópiaálmodó kategóriában találtam magam, addig sok jóra nem lehet számítani. Holott ez nyugatabbra évtizedek óta bevett és intézményesített gyakorlat és ennél konkrétabb, pragmatikusabb, gyorsabb eredménnyel kecsegetető, és nem utolsó sorban, olcsóbb és helyben bevethető gazdaságélénkítő módszer kevés van.

Ez viszont sajnos itt nem működik, mert állítólag nem működhet és a fenti tendenciákat nézve így nem is fog. Semmi. Működni. Vagy jó irányba változni.

Csak mondom.

GySzM

Mivel ez egy blog, ezért a szöveg a saját magánvéleményemet tükrözi.

közzétéve: 2019-02-15 06:16

Mostanában jobbról-balról, nőktől-férfiaktól vegyesen hallom azt a megjegyzést, hogy milyen erős nő vagyok. Mivel azt azért sejtem, hogy ilyenkor nem arra gondolnak, hogy mekkora súlyokkal lábtolózok a teremben, néha rá szoktam kérdezni, mégis mit értenek ez alatt. Például olyanokat, hogy van véleményem, amiért nem félek kiállni; vagy hogy amit a fejembe veszek, azt végig is viszem, kerül, amibe kerül; esetleg hogy mennyi energiát meg szenvedélyt pakolok bele abba, amin éppen ügyködöm. Igen, ezekkel nagyjából még egyet is szoktam érteni (meg nem véletlenül lett ennek a blognak is a neve Nő.Élet.Erő), ugyanakkor nagyon jól tudom, mennyi olyan helyzet van, amivel képtelen lennék megbirkózni és mentálisan erős maradni, meg hány olyan nő van, akik viszont nap nap után azokat élik.

Elég csak egy gyerek onkológus, egy hajléktalanokkal foglalkozó szociális munkás, vagy egy súlyos szellemi, testi fogyatékos betegekkel foglalkozó konduktor munkájára gondolnom, hogy máris elveszítsem a lelkierőmet. Ezekben a feladatkörökben biztosan egy hét alatt totál kiégnék és fejvesztve menekülnék. Tudom, hogy így van, mert az utóbbit már megtapasztaltam egyszer, amikor egy ismerősömmel elmentem egy kutyás terápiára, ahol halmozottan fogyatékos gyerekeket próbáltak „fejleszteni”. A fejlesztés nem véletlenül van idézőjelben, mert ott az eredmény olyasmit jelentett, hogy egy éves munka után a gyerek képes volt 2 centivel magasabbra emelni egy kiskanalat. 7-8 éve is van már, hogy azon a helyen jártam, de még most is élénken él bennem, hogy hetekre sokkot kaptam attól a pár órás tapasztalástól.

Azonban nem csak az ilyen segítő munkákba buknék bele rövid úton, de például Theresa May helyzetét sem tudnám kezelni semeddig. Teljesen mindegy, hogy mit gondolok a politikájáról, amit az a nő visz végig a Brexit-tel, az a lehetetlen és hihetetlen kategória számomra. Szerintem még a töredéke sem kerül be a sajtóba abból, hogy milyen prés alatt van, reggeltől napestig hány konfliktust kell  kezelnie, mennyi stresszt kell lenyelnie. Az ő helyében már ezerszer felrúgtam volna a tárgyalóasztalt és otthagytam volna az egészet az őrült kilátástalanság miatt.

A szépség, az igazságtalanság meg a tehetetlenség

Ezek a nők másban erősek, mint én, de nagyon azok. És bár nem tudom, hogy Theresa May vagy a példaként hozott munkakörökben dolgozók nők mennyit, hogyan és mikor sírnak, de tuti, hogy szoktak. Mert én bizony igen. Annak ellenére, hogy van az a sztereotípia az erős nőkről, hogy nem sírnak, hogy pont attól erősek, hogy minden helyzetben helyt állnak. Talán csak Valentin napon megengedett egy kis elérzékenyült sírdogálás, a romantikus gesztusokra válaszként.

Mondjuk az ilyenkor megszokott teátrális jelenetek engem inkább röhögésre szoktak késztetni, vagy egyszerűen csak zavarba hoznak, de azért nálam is van olyan, hogy pozitív érzések miatt elfutja a szemem a könny. Ez főleg akkor szokott előfordulni, ha valami nagyon szépet látok, leginkább a természetben, de akár egy különleges épületnél, vagy dizájn megoldásnál is megesik, hogy néhány csepp leesik. Bár ez utóbbi egyre ritkább, mostanában mintha alig törekednének az emberek szép dolgok létrehozására, ez vajon miért van?

Ha a szépségélmények miatt annyit nem is, de az igazságtalanság és tehetetlenség érzése miatt azért gyakrabban van, hogy eltörik a mécses, és nem csak akkor, ha velem történik valami. Ugyanúgy elfog ez a két érzés és sírásra késztet, ha rákos gyerekről hallok, vagy hajléktalanokat látok fagyoskodni az aluljárókban, esetleg egy menthetetlen szellemi sérülttel találkozom. Ezért sem tudnék olyan munkát elképzelni magamnak, ahol róluk kellene gondoskodnom.

És bár ezeket a súlyos, számomra kezelhetetlen helyzeteket igyekszem elkerülni, azért a saját magánéletemben és munkámban is bőven belefutok igazságtalannak érzett szituációkba, vagy érzem tehetetlennek magam valami miatt, beszorítva egy megoldhatatlannak tűnő állapotba. És olyankor bizony van, hogy mások előtt tör ki belőlem a zokogás. Ezt néha nem bánom, sokszor viszont de, hiszen azért rám is hatnak az erős nős elvárások. Főleg, ha férfiak előtt történik, esetleg pont munka kapcsán, valami tárgyalás közben, amikor higgadtnak és racionálisnak kellene maradnom.

Bár törekszem arra, hogy ilyenből egyre kevesebb legyen, azért azt gondolom, hogy pont a nőség az, ami miatt ezek megtörténnek és 100%-ban ez nem fog eltűnni és nem is akarom, hogy megváltozzon. Mert ami lehet, hogy az adott pillanatban gyengeségnek tűnik és talán kínos is, a másik oldalon pont az adja az erőt. Nem csak nálam, de a leukémiás csecsemőt kezelő orvosnál, a pokrócot osztogató szociális munkásnál és a végtelenül türelmes konduktornál, vagy akár a még mindig kitartó Theresa May-nél is. Az erős nő címke ezért nálam nem a férfias viselkedést jelenti, hanem pont a fokozott, nagyobb érzékenységet, ami bennünket, erős nőket jellemez, és amivel talán jobb hellyé is tesszük a világot.

Igen, néha sírva. De erősen, nőként, így huzalozva.

Hát így.